Amikor több, mint ötven nap után megnyílnak az ég csatornái, és eláztatják a földet, akkor valami csodás érzés jelen lenni a kertemben.
Az előtte lévő órák feszültsége, a fakó, egyre élettelenebb, elfáradt növények küzdelme szinte fájó. Az ember elengedi a legyen zöld, élénk, színekkel teli fogalmakat, helyükbe költözik a megégett, kiszáradt, tikkadt állapot.
Ahogy telnek a napok, metszőollóval a kezemben csak az járt a fejemben, hogy metszem, vagy hagyjam a száradó, megégett, kókadt szárakat, virágokat. Aztán néha estefelé nekiestem, s bizony tövig visszavágtam az évelőimet, ekkor már csak a mentsük meg a tövet fogalom motoszkált a fejemben.
Az elmúlt három nap alatt 45 mm csapadékot kaptunk, mely gazdagon, szép lassan feltöltötte a föld mély repedéseit, s lemosta a kert arcáról a megfáradt küzdelmet. Most minden ázott, csepegő, kicsit még mindig borús, de éledő!
A virágok elnehezedve az esőtől lógnak, de a tövek éltető ajándékot kaptak. Most egy kis ébredő hangulatot szerettem volna megörökíteni nektek a fotókon, a hajnali eső után sétáltam ki a kora reggeli párás kertbe.
A portrékon jól látszanak a kövér cseppek, melyek édes súlyként csüngenek a piciny növényi részeken. A mai kertlátogatásra még van két szabad helyünk, tartsatok velünk a felfrissült Panorámakertbe!
